Dédizések

Ma dédis körúton voltunk, mivel Lilla azon szerencsések közé tartozik, akiknek 3 db dédinagyszülője is van.Először a házaspár nagyszüleimhez utaztunk. Nagyon szeretem Őket, ha ezt lehet így mérni, akkor azt mondhatom, hogy legalább 50%-ban az Ő érdemük, hogy boldog gyermekkort tudhatok magam mögött. Nagypapám a világ legjobban mesélő nagypapája volt mindig, és ezt nem csak úgy mondom ám! Nem meséskönyvből olvasott, vagy fejből mesélt már létező meséket! Ahogy az ölébe ültünk, kifaggatott, hogy miről szóljon a mese, és olyan fantasztikus történeteket talált ki ott helyben, hogy le sem lehetett vakarni minket Róla, éjjel-nappal meséért nyúztuk. Emellett nagyon okos, hatalmas lexikális tudása van, fizikus, volt egyfajta találmánya is (amiért anno 25 évvel ezelőtt egy csomó pénzt kapott, amiből elkezdett a kétkezi munkáját is beletéve házat építeni), le nem tudnám írni, hogy pontosan mi, én nem vagyok fizikus... Az pedig vitathatatlan tény, hogy nála előzékenyebb, udvariasabb, úríemberebb lény nincs a Földön! Nem emlékszem, hogy valaha is nemet mondott volna kérésre, leteremtett volna bárkit, felemelte volna a hangját, vagy akárcsak egy atyai pofont lekevert volna bármelyik unokájának. Ha rajtam múlna, valószínűleg még életében szentté avattatnám:) Nagymamámról is legalább ennyit tudnék áradozni, de itt most csak annyit, hogy a "legfeleségebb" feleség akit valaha ismertem, és a "leganyább" anya. Ja és köt. Mindenkinek, mindig, hamisítatlan nagyiként még tv nézés közben is kötőtű forog a kezében. Szeretem őket...Lilla az első dédunoka, ahogy én voltam az első unoka. Ez így van rendjén!?
Ahhoz, hogy eljussunk Hozzájuk, át kellett autóznunk a fővároson. Arra jöttem rá, hogy ha az "én" szeretett Budámat szeretném látni, a legjobb, ha lemegyek kocsival a pesti alsó rakpartra, be a dugó kellős közepébe, és akkor aztán van időm gyönyörködni a rég nem látott, de régen annyira sokszor látogatott helyekben. Gellért hegy, Gellért tér, Gellért szálló, benne a fürdő, amiben olyan sokat méregtelenítő-szaunáztunk és zh-ra tanulós-strandolós délutánoztunk. Lánc-híd az Alagúttal, aminek a tetejéről sokszor és ezerszer lógattuk a lábunkat, amikor még lehetett, ha jól tudom, ma már nem olyan egyszerű szabályokat és korlátokat áthágva kijutni a legszélére. A vár, a Széchenyi könyvtárral, ahova olyan sokszor felmentünk tanulni, de valahogy a csöndes könyvtár mindig a lehető legnagyobb nevetőgörcsökbe kergetett minket. A Batthyány tér, Nagyi palacsintázója, nagyon szeretem. És a Margit sziget...Ezek a helyek biztosan még ezer és egy embernek jelentik az ifjúságot és a szép kamaszkort, nem mondok nagy dolgokat, egyszerűen ilyen érzelgős hangulatban vagyok, és talán szentimentális...Hazafelé jobban bemerészkedtünk a városba, és ahogy minden sarok és minden fa és minden de minden amit láttam emlékek százait idézte fel, egy kicsit örültem, hogy most egy másik helyen élünk, ami a miénk M.-el, hiszen az ifjúságom élményeinek Ő még nem volt része, de most már életem egyik legfőbb szereplője, és együtt egy új helyen közös életet alakíthatunk ki magunknak. Egyszerűen jó így, és jó néha átsuhanni ezen a környéken, és emlékezni a régi dolgokra. Még beugrottunk a városi nagyimhoz is, Ő is lássa a dédunokáját, nagyon örült nekünk, és lefényképezett minket a filmes fényképezőgépével. Jó volt. Különben Ő nagyon modern nagyi, szokott sms-t írni, és sokszor reklamál, hogy miért nem küldök gyakrabban mms-t Lilláról:) Csak azért mondom, mert még régebben mesélte egy barátom, hogy egyszer megkísérelte megtanítani a nagypapájának a mobiltelefon használatát. Nem jutottak messzire, csak odáig, hogy ha már tárcsázás után zöld gombot nyomott, kapcsolták a hívott felet, beszéltek, el is köszöntek, le kéne tenni a telefont. A nagypapa le is tette...az asztalra:)